060 Itt vagyok

Halihó!

Nem tüntem el, csak az elmúlt hónap részben hűvös és viharos, részben forró és száraz volt. Nem volt kedvem megmozdulni sem, nemhogy írni. Arról már nem is beszélve, hogy nem történt semmi. Amikor vihar volt, vagy hőség, akkor bemehettem az előszobába. Első esetben a félelem hajtott, a hőségben pedig jól esett a hideg - vagy majdnem hideg - kő. Szerencsére mindkét előszoba, az étkezőkonyha, de még a kisszoba is köves, így ha változtattam a helyem, mindig hideg kőre fekhettem. Erről jut eszembe az a régi vicces nyelvtani kérdés, hogy "mi nem mindegy? Nedves kőre, vagy kedves nőre feküdni."

A növények sem nagyon bírják ezt a hőséget, a rózsák reggel bimbóznak, délutánra már elnyíltak. Mások meg elszáradnak. Hajnalban, vagy este - sötétedés előtt - ugyan meg vannak locsolva, de az édes kevés. A föld azonnal beissza. Egyedül a nagylevelűek tudnak vigyázni a termésükre. Persze a másik véglet az elmúlt héten, amikor eső eső után, majdhogynem folyamatosan ömlött, villámlott, dörgött és csak úgy hömpölygött a víz az udvaron. Szerencsére nálunk nem volt jégeső és a füves talaj is aránylag hamar elvezette a sok vizet.

Tegnap óta ismét hőség van, úgyhogy most is abbahagyom és megyek lihegni a trombitafolyondár alá.

059 Még mindig meleg van

Azt beszélik a Gazdiék, hogy még nagyon sokáig lesz ilyen hőség, elvégre a nyár még csak most kezdődött. Van ugyan kerti bútoruk a teraszon és az elmult években nyáron sokszor reggeliztek, vagy ebédeltek ott, még vendégnek is terítettek a szabadban, de idén olyan meleg van, hogy egyáltalán nem tudják használni a teraszt, mert annyira forrón süt a nap már reggel. Most már nincs ilyen nyitott sátor mint a képen, mert tavaly tönkretette egy vihar - a napernyő megvan, de az nem sokat segít.

Én bezzeg mindig a szabadban eszem! Hiába, az edzettség sokat jelent, engem nem zavar a szabad levegő, még ha meleg akkor sem. Igaz, hogy napközben inkább árnyékba vonulok, sőtt - mint már írtam is - ások magamnak egy lyukat és abba fekszem, mert rájöttem, hogy ha lekaparom a föld felszínét, alatta hűvösebb a talaj.

Persze nem mindegy, hogy hol ások. A házam mellett, a trombitafolyondár alatt lehet ásni, de valamelyik éjjel egy vakondot üldöztem és felástam miatta a virágoskert egy részét. Hát ne tudjátok meg mit üvöltöztek velem amikor meglátták a lyukat. Még azt is kilátásba helyezték, hogy állandóra meg leszek kötve. Pedig a vakond elmenekült, nem túrt több dombot és találtam egy nagy virághagymát is. Miért rossz ez? Sosem fogom megérteni. Valahogy a Gazdiék agya másképp jár mint az enyém, pedig igazán megtanulhatnák már ennyi idő után, hogy az én cselekedeteimet mik vezérlik.

058 Hasznos

Találtam egy hasznos információt tartalmazó oldalt, ami az előző bejegyzéseimhez passzol.

http://www.edenkert.hu/index.php

Igaz, hogy én nemigen tudom használni, de a Gazdi biztosan tanul belőle, bár ő is alkalmaz pár ötletet már évek óta. Nálunk is sok a kapor, a fokhagyma, snidling, körömvirág az ágyások körül, meg hasonló praktikát használ, hogy megvédje a hasznos növényeit a kártevőktől.

Ellenem még nem használt mást, csak a magyarázatot, meg a letolást, hogy nem ugrálhatok az ágyásokba, mert néha - ha véletlenül belelépek - bizony nagy kárt tudok okozni.

057 Szörnyűség

Az iwiw-ben olvastuk az alábbi levelet.

Borzasztó, hogy mi történt ezzel a kis kutyával. Elgondolkoztam, hogy nekem milyen jó dolgom van itthon a kertben, a Gazdival és a feleségével, rendesen kapok enni, inni és játszanak is velem, megsímogatnak és kedvesen beszélnek hozzám. És mégis ha tehetem, kilógok az utcára. Elszaladok és nem figyelek ha a Gazdi hív. Pedig biztosan azért nem engednek ki, mert engem féltenek, hogy odakint valami baj történhet velem. Itt bent a kertben, az udvarban biztonságban vagyok. Mégsem becsülöm meg ezt a biztonságot, csak most, hogy ezt a történetet olvastam, csak most gondolom át, hogy én milyen szerencsés vagyok.

Olvassátok el ti is és okuljatok belőle:

"Kedves Anyu és Apu! 6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat játszottam a gyerekekkel és nagyon boldog voltam Veletek. Ahogy nőttem, egyre nőtt a mozgásigényem és vele együtt az étvágyam is. A gyerekek nem akartak velem játszani, ha odamentem egy simiért, sokszor még belém is rúgtak. Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam, végre hónapok óta először látok mást is a kennelen kívül. Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat. Futottam utána, de mire visszaértem Ti már sehol sem voltatok. Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között, labdával a számban. Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is gyorsított. Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem. Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni. Nagynehezen kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok menni,de nem sikerült. Körülöttem minden véres volt. Fáztam, sötét volt és féltem. A labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy visszajöttök értem. Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg segíteni. Több órás fekvés után megállt mellettem valaki, nem törődve a vérrel és a sárral, betett az autóba. Egy fehér köppenyes férfi szaladt a kocsihoz, amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta. Új gazdám, aki 15 perce ismert, nagyon sírt és megölelt. Csak akkor engedtem el a labdámat, hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki mondani: "Köszönöm". Aztán elaludtam, az utolsó dolog, amit hallottam, gazdám kétségbeesett zokogása volt. Már nem félek, nem fázom és nem fáj semmim sem. Meghaltam.T alán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék..."