057 Szörnyűség

Az iwiw-ben olvastuk az alábbi levelet.

Borzasztó, hogy mi történt ezzel a kis kutyával. Elgondolkoztam, hogy nekem milyen jó dolgom van itthon a kertben, a Gazdival és a feleségével, rendesen kapok enni, inni és játszanak is velem, megsímogatnak és kedvesen beszélnek hozzám. És mégis ha tehetem, kilógok az utcára. Elszaladok és nem figyelek ha a Gazdi hív. Pedig biztosan azért nem engednek ki, mert engem féltenek, hogy odakint valami baj történhet velem. Itt bent a kertben, az udvarban biztonságban vagyok. Mégsem becsülöm meg ezt a biztonságot, csak most, hogy ezt a történetet olvastam, csak most gondolom át, hogy én milyen szerencsés vagyok.

Olvassátok el ti is és okuljatok belőle:

"Kedves Anyu és Apu! 6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat játszottam a gyerekekkel és nagyon boldog voltam Veletek. Ahogy nőttem, egyre nőtt a mozgásigényem és vele együtt az étvágyam is. A gyerekek nem akartak velem játszani, ha odamentem egy simiért, sokszor még belém is rúgtak. Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam, végre hónapok óta először látok mást is a kennelen kívül. Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat. Futottam utána, de mire visszaértem Ti már sehol sem voltatok. Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között, labdával a számban. Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is gyorsított. Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem. Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni. Nagynehezen kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok menni,de nem sikerült. Körülöttem minden véres volt. Fáztam, sötét volt és féltem. A labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy visszajöttök értem. Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg segíteni. Több órás fekvés után megállt mellettem valaki, nem törődve a vérrel és a sárral, betett az autóba. Egy fehér köppenyes férfi szaladt a kocsihoz, amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta. Új gazdám, aki 15 perce ismert, nagyon sírt és megölelt. Csak akkor engedtem el a labdámat, hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki mondani: "Köszönöm". Aztán elaludtam, az utolsó dolog, amit hallottam, gazdám kétségbeesett zokogása volt. Már nem félek, nem fázom és nem fáj semmim sem. Meghaltam.T alán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék..."