027. Meglógtam

Délben a Gazdim és a felesége illatos húslevest vitt Xéniának, mert beteg és szeretnék, ha mielőbb meggyógyulna. A kaja yénai tálban volt, az egy kosárban és a Gazdi kezében. Hosszú illat-csíkot húzott maga után, ahogy ment a kapu felé. Kinyitotta, kiment, a felesége pedig a kulcsot akarta kívülre tenni, amikor úgy gondoltam, hogy nem hagyom ezt a finomságot elmenni csak úgy - és félrelökve mindenkit, kiugrottam az utcára. Nagy volt a sivalkodás: "Kutyigó! - Kutyigó! - gyere vissza!" - mind a ketten kiabáltak, de valahogy odakint már nem érdekelt a húsleves illata sem, vonzott a beláthatatlan tér és én csak futottam, futottam és nem fogadtam szót. Végigmentem az első kereszteződésig, aztán tovább, beszagoltam egy kertbe, de semmi érdekes. Még hallottam a kiabálást, hogy hívnak, de egyre távolabbról. Tovább futottam, a másik kereszteződésnél befordultam. Erre még nem is jártam. Ismeretlen házak, ugyan azok az illatok minden felé, ugyan azok a virágok a kertekben, a kerítések mögött más kutyák ugatnak, de ez engem nem érdekel. Egyszer csak rám dudált egy autó. A frászt hozta rám, mert nem számítottam rá, éppen egy fatörzset szagolgattam. - Mit is keresek itt? - Miért nem jó nekem az a hatalmas kert, ahol egész nap biztonságban szaladgálhatok és minden fűszálat ismerek? - Mit fog szólni a Gazdi, ha hazamegyek? Gondoltam - nem is megyek tovább, inkább visszafordulok a biztonságba. Futás haza! Megérkeztem, de a Gazdiék már nem voltak ott a kapuban. Két lábra álltam és szóltam, hogy itthon vagyok, megérkeztem, engedjenek be! De nem jött ki senki. Biztosan elmentek. Elindultam szag után, de egészen másfelé vezettek és aztán teljesen elhalványodtak, összekeveredtek más szagokkal. Nem mertem tovább menni, hátha közben hazaérnek és beengednek. Visszafordultam és futottam haza. Most sem engedett be senki, úgyhogy kezdtem megijedni, mi lesz, ha nem mehetek be többet soha? Azért biztos ami biztos, lefeküdtem a kapuba és vártam. Úgy éreztem, egy örökkévalóság óta várok, amikor egyszer csak megláttam, hogy a Gazdi és a felesége befordul a sarkon és jönnek haza. Odaértek a kapuhoz, de nem szóltak hozzám egy szót sem. - Se szidás? - Se köszönés? - Mi lesz ebből? Amint kinyitották a kaput, azonnal - mindenki előtt - bevágódtam, mint egy féltégla és elszaladtam a házamhoz. Lefeküdtem és vártam, hogy mit szólnak. Nem szóltak semmit. Este megkaptam a vacsorám - ahogy máskor is, de akkor sem volt semmi letolás, hogy ellógtam. Ez így azért nem jó, mert most lelkiismeret furdalásom van, hogy megijesztettem őket azzal, hogy elszaladtam és nem fogadtam szót. Ígérem, hogy többet nem lépek le, de attól félek, hogy hamar elfelejtem ezt az ijesztő kis kalandomat és megint kihasználom a lehetőséget. Most minden esetre egy darabig kussolok.